Írni akarok, de nem megy – avagy írói blokkok, amiken átestem

Sokat gondolkodtam azon, hogy mit irjak, mert ez azért elég bensőséges dolog. Úgy értem vajon van valaki akit egyáltalán érdekel, hogy mi játszodik le egy írópalántában, amikor nem képes írni?

Talán nem. Persze mindig akad, akit érdekel, hisz valószínűleg maga is hasonló cipőben jár, vagy csak elég szimpatikusak vagyunk neki, hogy mondjon egy-két vigasztaló szót. Hogy ez segít e? Aligha. Persze jobban érezzük magunkat tőle. Én is.
Olyankor könnyű rámondani, hogy persze, írok. Máris nekiállok, megírok három könyvet. Nagy lendükettel ülök és aztán meredek a papírra. Semmi.
Jön a csalódottság érzése. hogy no lám, semmi sem volt igaz abból amit mondtak. Nem tudok írni.

Én úgy gondolom többféle blokk van. Természetesen mindenkinek a saját válsága a legnehezebb és el is tart egy ideig mire képes voltam/vagyok leásni magamban, hogy kiderítsem mi frusztrál. Aztán a szennyes amit ott találunk, nos, olykor megoldható, olykor el kell fordítani a fejünk, mert teljesen szembe megy a dolog a józan észnek. Van, hogy meg kell tanulni együtt élni vele és kezelni.

Amikor írni kezdtem, élvezetből tettem. Meg voltam róla győzödve, hogy jól csinálom. Füzetbe irtam és ezen nevettünk az osztálytársaimmal. A szavak ömlöttek belőlem, mintha túlcsordulnék. Élveztem a betűvetést.
Később egy remek kis közösség tagja lettem a neten, máig hálás vagyok nekik, mert rengeteget tanultam általuk és velük az írásról. Csodás időszaka volt az életemnek. Ha el is akadtam mert nem találtam a megfelelő szavakat az sem volt gond, mert megmutattam a többieknek és ők kisegítettek pár kölcsön szóval. Ahogy én is őket. A szárnyaim széjjelebb tártam és magasabbra mertem szállni.

Később újabb közösség felé kacsingattam, emberkedvelő vagyok, mint mondhatnék. A régi csapat lassan kezdett eltűnni, mindenkinek fontosabb dolgok léptek az életébe. Nem sajnálkoztam, néha még beszélgettünk. Csakhogy az új közösség sokkal nagyobb volt és itt nem volt olyan összetartás. Néha kegyetlen kritikákat, vagy értelmetlennek tartott hozzászólásokat kaptam a munkáimra. Nem értettem miért nem jók amiket eddig úgy élveztek mások, hogyan váltak rosszá?

Összezavarodtam és némi töprengés után rájöttem, hogy tanulnom kellene. Ötletem sem volt hogyan foghatnék hozzá. Nyilván persze ezt is lehetett tanulni, mint minden mást, de egyszerű falusi leány voltam, azt se tudtam hogyan kezdjek neki. Végül találtam pár pályázatot, köztük az akkoriban induló Aranymosást is. Túl gyáva voltam megpróbálni. Éreztem, hogy az én tudásom kevés egy ekkora megmérettetéshez.

Talán ez volt az első hibám. Túl kevésnek tartottam magam. Egy ideig ezután nem írtam. Hiányosnak, kevésnek érzeztem a képességem hozzá és ez gátat vetett neki.

 

Rátaláltam Az Aranymosás tanfolyamaira, de nagyon drágának találtam, mert akkoriban pénzszűkében voltam, kellett másra a pénz. Így hát letettem a tollat. Néha jöttek mentek az ötletek, amiket lejegyeztem. De ennyi. Nem formáltam, nem alakítgattam őket.
Idővel túljutottam a magánéleti nezézségeimen és alkalmam nyílt rá, hogy tanulhassak, legalábbis anyagilag.
egy este hirtelen elhatározsból leültem és megírtam egy regény nyitását, majd elküldtem a jelentkezésemmel együtt. A reménytelenek nyugalmával indultam neki a dolognak. Biztos, hogy engem nem választanak ki.
És teljesen lesokkolt, hogy felvettek. Megfogadtam, hogy igyekszem megtanulni mindent, hogy jobb történeteket tudjak írni. Az első pár hétben a beküldött részleteket elemezgettük. Kaptunk és adtunk hideget és meleget is. Érdekes élmény volt. Végig az egész tanfolyam. Aztán ott volt a csapat új helye az Apolló.
Örömmel vetettem bele magam a csoporttal járó munkába és hosszú ideig fel sem tűnt, hogy nem írok. Mindig azt mondtam magamnak, majd a következő pályázatra.
Aztán újra és újra jelentkeztem az íróiskolába, és úgy éreztem kicsusznak a dolgok a kezemből. Minél többet tanultam, annál kevesebbet írtam. Valahogy mégsem zavart.
Aztán feltűnt, hogy akikkel kezdtem kitárták a szárnyaik és a magasba repültek. Novellisták vagy regényírók lettek belőlük. Én meg úgy éreztem lemaradtam.
Mindenről és végkép. Ez óriási blokkot eredményezett. Most már nem csak, hogy nem írtam, hanem komolyan megfordult a fejemben, hogy örökre letegyem a tollat. Kevésnek éreztem magam.

Gondoltam majd megjavul a dolog, ha sikerül bekerülnöm egy antológiába. De mindig csak épp egyel maradtam le és a frusztrációm csak nőtt. Amikor egy vágyott pályázat után kiborultam, mert biztos voltam benne, hogy sikerülni fog. Túl voltam egy újabb kör iróiskolán és ott remek visszajelzést kaptam a novellára, kis is javítottam. Mégis elbuktam.
Teljesen kibuktam rajta. Mennyi pénzt beleöltem ebben a vacak tanolyamba, sőt! Tanfolyamokba! Mégsem ér semmit. Ott vagyok, ahonnan elindultam. Elolvastam egy csomó könyvet, részt vettem rengeteg tanfolyamon és mind kidobott pénz csak.
És vége lett. Totális blokk. Két évig egyetlen novellát sikerült kipaszírozni magamból. De ekkor már késő volt. Hiába nyertem vele megy egy pályázatot, mivel megjelenést nem hozott, így nem is éreztem elégnek. Úgy éreztem, mintha iskolásokkal versenyeztem volna. Ez még jobban megnyírbálta az önbizalmam.

Ráadásul, bár a csoport értünk van, én úgy érzem leszakadtam a csoporttól és ők észre sem veszik hogy leszakadtam tőlük csak szállnak tovább én pedig csak nézek utánuk, irigykedve, vágyakozva.
A hogy ez miért is blokkol?
Mert a tanfolyamok következtében úgy éreztem, mintha megmetszették volna a szárnyaimat. A sok szabály, követelmény… Olyan gátakat szabtak, amik óriási hegyekként tornyosultak előttem. Olyan gátakat, amiken nem tudtam hogy keljek át. Olyan mintha sötétben mutatták volna meg az utakat. Egyszerűen nem tudtam hogyan menjek át rajtuk.
Szárnyaszegett lettem.
A csoportban pedig kaptam olyan véleményeket, amik tovább rontották a helyzetet. Bár nem bántásból tették, hanem tisztán segítő szándékból, mivel nem értettem pontosan mit szerettek volna, olyan volt minden szavuk, mint egy újabb érvágás. Úgy éreztem nem tudom nekik bizonyítani, hogy közéjük való vagyok, hogy elég jó vagyok írónak. Hogy jó történeteket tudok kitalálni. Tisztában vagok vele, hogy mindennek nem a csoport, hanem én vagyok az oka. Bennem ment félre valami, mint egy rossz órában, és ha rájövök mi, újra képes leszek írni.

Még ma is úgy érzem, talán hiba volt elindulni ezen az úton. A tanulás, a csoport óriási nyomást helyezett a vállaimra és elvette tőlem az írást.
Mégis nem cserélném el semmiképp ezt az utat, mert bár az írás szépségét elvette és már nem megy úgy az írás sem, mégis olyan embereket hozott az életembe, akiket sosem adnék fel. Barátok és társak az írásban, akiket segítek ahogy tudok. Az írás pedig olyan marad számomra mint egy elvesztett végtag.
Aztán kiderül, talán egyszer, hogy gyík vagyok és visszanő ez a végtagom is. Ha már felkészültem mindenre, amit felém fújhat a szél.

Ebben a témában íródott cikkek:
Tintacseppek 

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük