Christelle Dabos: A tél jegyesei (A tükörjáró 1)

“Mert az illúziók csak arra jók, hogy megszépítsék a valóságot; ha szertefoszlanak, nem marad más, egyedül az igazság.”

Fülszöveg: Anima ​lakói szerint a tárgyaknak lelkük van, különös adottságaik révén pedig kommunikálni is tudnak velük. Ujjaik alatt összeforr minden, ami szakadt vagy törött, érintésük nyomán feltárul a tárgyak és használóik múltja is. Ophélie azonban nem csak ezért különleges: briliáns ügyességgel közlekedik a tükrökön keresztül.
Békés hétköznapjainak azonban a Matrónák döntése vet véget: el kell hagynia otthonát, férjéül pedig a megmaradt világ legrosszabb hírű Sarkáról származó, gyűlölt és rettegett kincstárnokot, Thornt szánják. De vajon miért éppen őt?
Új otthonában a Délibábosok trükkjeinek köszönhetően semmi sem az, aminek látszik. A lánynak az állandó káprázattal és a Sárkányokkal is meg kell küzdenie: a Légvár az a hely, ahol az ember a saját gondolataiban sem lelhet biztonságra. Ophélie ráébred, hogy a Légvár nemzetségei hatalmi harcának közepébe csöppent. Hogy megmeneküljön, álruhát ölt…
Történet egy felejthetetlen hősnőről egy részletgazdag és izgalmas világban, tele cselszövéssel és meglepetéssel.

Vélemény:
Borító: Tetszik az elkészített kép, csak valahogy túl sok. PErsze a Holdvilág ilyen, hasonlónak képzeltem el magam is, de valahogy sok a borítóra még így is, pedig egyébként szép.

Szereplők:
Ophélie: Egy csendes kis könyv illetve múzeum moly, aki elégedett az életével. Kétbalkezességét egy korai tükörbalesetnek tulajdonítják. Nekem egyből a szívemhez nőtt a csendes lány, aki nem akar semmi különöset az élettől, csak hogy hagyják békében és hadd élje az életét a múzeumának szentelve. Ám a sarkra kerül, ahol megkezdődnek a kalandjai. Ophélie-nek hamar meg kell tanulnia alakalmazkodni, különben könnyedén óriási és végzetes bajba kerülhet. Ahogy elkerül a Holdvilágba, ott aztán nincs mese, túlélésre kell játszani. Örületes kalandsorozat veszi kezdetét, ahol nem számíthat csak saját maga találékonyságára, hisz vőlegénye, Thorn talán nem is az akinek látszik.

Thorn: Róla keveset tudunk meg a történet folyamán, nagyjából kiderül a történetből, hogy ki ő hol a helye a családban és a történet végére kiderül, hogy ez a jégszívű alak még rosszabb mint elsőre gondolta volna az ember.

Archie: Egyszerűen imádtam az ő karakterét. Mindig tudja, hol történnek az izgalmas események, mindig mindent a kezében tart Nagykövetként, mégis állandóan azt látjuk hogy lazsál, cseverészik és hölgyek garmadáját csábítja el. Mégis feleősségteljes bátyj, hugait féltve őrzi a családfő, Faruk elől. Róla többet megtudunk, mint Thornról.

Berenilde: Thorn nagynénje, tipikusan az a karakter, akit az ember az egyik perben megfojtana, a másikban pedig megölelne. Berenilde felhasználja unokaöccse mennyasszonyát, hogy visszakerüljön a kedvese Faruk nagyúr kegyeibe, de pont ezzel el is rejti a szürke kisegeret a csillogó mázzal teli világban.

Igazából amikor elöszőr olvastam, teljesen felcsigázott a fülszöveg. Vajon milyen lehet Anima? Milyen lehet a tárgyakkal kommunikálni? Csupa izgalmas rejtély. Nekem nagyon bejött ez a könyv. Iszonyatosan jól ki van dolgozva a háttérvilág. Rengeteg munkát fektetett bele az írónő, hogy működjön. Új, ismeretlen rendszereket hozott létre – pl a homokóra rendszer – és alaposan leírja a szereplők környezetét, mégsem túl töményen. Mindent ophélie szemén keresztül látunk, utána ítéljük meg az embereket. De elég sok információt kapunk,, hogy megalkothassuk a saját képünk a szereplőkről, a világról, a helyszínekről. És ott a rejtély, ait Faruk könyve jelent. Vajon mi lakik benne. Mi az a tudás, ami a múlt ködébe veszett? Kell egyáltalán azt feszegetni?
Az izgalom végig megmarad, ahogy egyre előrébb haladunk a történetben.

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük