Ide most biztos valami szörnyen okosat kéne írnom, de igazából a cikknek sincs nagyon létjogosultsága. Vagy mégis?
Ha megkérdeznek: Mit csináltál a múlt évben? A legegyszerűbb válasz rá: Gubbasztottam a lakásban.
Még valamikor a hercehurca elején arra gondoltam, hogy ez nagyszerű! Most aztán lesz időm írni! Úgyse mehetek sehová. Mi a francért zavarna, hogy a kalitkámra ráfordították a kulcsot? Hiszen eddig sem kóvályogtam semmerre, ha egy mód volt rá. Télen túl hideg, nyáron túl meleg van. Különben is melózok, végre szabadon heverészhetek. Mennyire jó lesz! Elolvasok egy csomó könyvet! Idén – főként, ha sokáig tart ez a mizéreia – én elolvasok ötszáz könyvet, és megírom a sajátom.
Aztán csak figyeltem az embereket, hogy töri meg a covid. Én még mindig elvoltam, bár éreztem némi keserűséget, amikor tudatosult bennem: idén bizony le kell mondanom pár programot.
Ezzel nálam is kitört a parasztgyalázat! Lemondani a nehezen megszervezett bringatúrát a barátokkal a Balcsi körül? De minek? Hisz úgy is úton leszünk!
Mégis a telefon másik végén remegő hang bizonygatta, ők szívesen látnak! A covid után.
Jó-jó. De AZ mikor lesz?
A második pofon akkor ért, amikor a kedvenc nyári programomat is le kellett mondanom. Idén bizony nem lesz Írótábor sem. Elküldtem a kínaiakat istenestől, családostól, Covidostól a melegebb éghajlatra. ÉN tábort akarok! Nem kaptam.
A nagy nehezen összehozott nyaralás katasztrófa volt. A szálláshely csapnivaló volt. A busztól és falutól iszonyúan messze. A kaja minden nap egyforma és ha mindez nem lett volna elég: egész héten egy tánccsoport lakott a szálláshelyen. Napi nyolc órát gyakoroltak és hajnalig buliztak. Persze jó is volt ebben az egy hétben. Remek könyveket olvastam – alvás helyett – és összeállt a regényem gerince is. Többet haladtam egy hét alatt mint az azt megelőző fél esztendőben. Ez bizony elgondolkodtatott.
Most mi volt más?
Kukutyinban nem volt normális netem. Nemhogy gyors, szinte semmilyen se, kivéve éjfél és hajnali hat közt, amikor a negyvenfős tánc csoport aludt és leszakadt a netről. Nem foglalkoztam mással csak magammal. Nem foglalkoztam a facebookkal, az Apollóval és tényleg semmi mással csak olvastam és írtam. Felemelő érzés volt. Tudtam, meg akarom tartani ezt az érzést. Újra akarom a szárnyalást.
De a következő héten újrakezdődött a mókuskerék. A hétköznapok elszívták az erőm és egyre jobban zavart, hogy alapjaiban változott meg az életünk. Bár lehetett menni bárhová, valami idegenkedés volt az emberekben mások felé.
Azért én kiélveztem a nyarat. Meg az őszt. Hajdúszoboszlón pihentem mindkétszer. Csodálatos volt. És termékeny. Ez alatt a két pihenés alatt az első alkalommal valóban pihentem. Lekapcsoltam magam a világ nagy szerveréről és olvasgattam, strandoltam vagy csak pihentem, sétáltam. Élveztem a finom ételeket és nagyzoltam. Minden este ittam koktélt és élveztem az életet.
A második alkapom egy tíz napos pihenő volt, itt már aktívan terveztem, készültem a Nanowrimora. Szentül elhatároztam, hogyha vért izzadok is, idén meglesz az ötvezezer szó. Harmincezerig jutottam. De bekeveredtem a magyarok discord szerverére és olyasmit fedeztem fel, amit már rég elfeledtem. Élveztem az írást. A kezem csak úgy száguldott a billentyűzeten és órákig képes voltam írni, annélkül, hogy bármi is megakasztott volna benne.
A Nanosok – innen is köszönöm a magyar szerver szervezőinek remek munkáját – remek közösség. Vidám, sokszínű társaság, aki Novemberben pezsegnek, mint a legjobb pezsgő. Senki nem kérdezte ki vagyok és mi vagyok. Tudok-e írni vagy amatőr vagyok. Csak befogadtak maguk közé és húztak magukkal. A warokat élveztem a legjobban.
A hónap közepe felé vettem észre, hogy már nem azért ülök le a gép elé, hogy facebookozzak vagy egyéb időrabló tevékenységet űzzek, hanem alig várom, hogy fellépjek discordra és szerverkapcsolat jöjjön létre egy jó kis write-in keretein belül és már kezdődhet is a harc. Itt csak a szavak mennyiségével harcolunk. Az ujjaim be, az agyam kikapcsolt. Sokszor éjfél is elmúlt mire elszakadtam a gépről, mert minél többet írtam, annál jobban pörögtem. Élvezetből írtam.
A csalódásom, hogy véget ért a hónap, leírhatatlan volt. De azért nyomokban megmaradt az élvezet, hisz azóta mást is rászoktattam a háborúkra és erre az írásmódra. Azóta, ha egy mód van rá, heti egyszer leülünk és szárnyalunk.
Új történetekbe kezdtem, a régiek is alakulgatnak.
A december így telt el. Színes fények, jó ételek és írás.
De nem csak ez volt. A hónap elején igen komoly döntés született bennem arról, hogy melyik úton kívánom folytatni az írást és rá kellett jönnöm, egy ideje rossz irányba haladok. A kényszer, hogy mások elfogadjanak és jónak ítéljék meg a munkám majdnem tönkretett mindent körülöttem. Belehajszolt mind munkahelyi mind itthoni konfliktusokba. Olyanokba, amik nem is léteztek volna egyébként.
Ráébredtem, hogy felesleges dolgokat akarok. Hajszolok valamit, ami számomra elérhetetlen és ez megőrjít minden téren. Becsuktam a szemem és hátrébb léptem.
Rám itt nincs szükség már.
Fájt.
De elfogadtam.
Legyőztem.
Felszabadultam.
A kalitkán kattant a zár és új ajtó nyílt.
Bár kijárási tilalom van, engem ez már nem zavar. Olyan helyekre juthatok el, ahová senki más, soha.
Író vagyok! Szabadon szárnyalhatok a fantáziámban, ahol nem érhet el a valóság, a vírus, a kormány, a letargia, az elvárások.
Ezeknek többé nincs esélyük.
Mert újra írok.
És élvezem.