Ian&Erik

Nyomozoóink békességre lelnek. Vagy ezután jön csak az igazi vihar?

Ian:
Megcsörren a telefonom, mikor épp egy új számba kezdenék bele. Nagyot sóhajtva veszem fel.
– Merre van most?
– Rick, rég beszéltünk, épp nem vagyok a városban.
– Ez jó, egy darabig ne is jöjjön vissza. Fred kórházba került, egyenlőre még nem tudni, életben marad e. Ahogy azt sem tudjuk, melyik ügy ütött rá vissza. Sok dologban vannak benne maguk ketten, így időbe fog telni, mire rájövünk. Ne jöjjön vissza egy darabig.
– Rendben Rick, köszönöm. –Komoran teszem le a telefont s idegesen piszkálom a kesztyűtartót.

Erik:
– Valami baj van? – pillantok felé, mert egyértelműen megváltozott a levegő, amióta letette a telefont. Megérintem a kezét és megszorítom. – Tudok segíteni?

Ian:
– Nem, az összekötöm volt az FBI- tól. Egy ideig nem lenne jó ha visszamennék a városba. Fred kórházban van. Sok ügybe bele bonyolódtunk, s egyenlőre nem tudják melyik ütött vissza.

Erik:
– Itt biztonságban leszünk – sóhajtom. – Elhalasszuk a találkozást Lizzel? – aggódón megszorítom a kezét.

Ian:
– Ne, nem akarom, hogy tovább szenvedjen. Rick mindent megtesz, hogy kiderítsék mi történt. Minden rendben lesz.
Combjára teszem a kezem hogy megnyugtasson a közelsége. – Nem tudom, hogyan jutottak el Fredhez. Hétpecsétes titok, hogy informátorok vagyunk.

Erik:
– Ilyenkor nem árt szétnézni a belső körökben sem – sóhajtok.
Lassan kezd lebukni a nap de nem állok meg. Tövig nyomom a gázpedált az országuton hisz közel s távol senki sincs sem előttünk sem utánunk. Ujjaink azóta is összefonódva hevernek. A szeme csukva talán gondolkodik talán elszundított. A franc sem tudja. Nem is érdekes. Holnap keményebb terepnek nézünk elébe.

Ian:
– Biztosan ezzel fogják kezdeni, mindenesetre feleslegesen kár ezen aggódni. Innen nem tudunk tenni semmit, s ezt nem is nekünk kell megoldani. Ha nem találunk szállást éjszakára, akkor egy pihenőnél álljunk majd meg, pihenned kell majd. Annak idején jó ötletnek tűnt hogy beleegyeztem ebbe. De úgy gondolom most már felhagyok vele. Keresni fogok olyan munkát, amit meg tudok csinálni. Talán elmegyek kertészetbe dolgozni, vagy hasonló. Értek egy kicsit a növényekhez.

Erik:
– Ian, ne csináld ezt. Nem a te hibád. Te is bajba kerültél. Nem tudhattátok, hogy valaki csak arra vár, hogy egy pillanatra elgyengüljetek. A következő város az utolsó. Ott fogjuk hagyni a kocsit. Szeretném, ha mobil sem lenne nálunk. Reggel küldök anyának egy kódot és utána kikapcsolva a kocsiba zárom. Ne tudjanak követni minket. Aztán ott biztonságban leszünk. Yamada-san telefonját használhatjuk, ha akarjuk, de jobb lenne, ha időnként visszajönnek a városba és itt használnánk a miénket. Jobb, ha biztonságos menedék marad Yamada.

Ian:
– Ezzel egyetértek, jobb ha nem tudnak lenyomozni minket. Nem csak emiatt gondolkozok rajta. Ha Liz velünk fog élni és ha később lesznek még gyerekeink, akkor azt szeretném, ha valaki mindig lenne velük. Mint kiderült ez a munkám veszélyes. Ennyi. Te pedig izig-vérig rendőr vagy s azt szeretném, ha az is maradnál.

Erik:
– Nem tudom. – Felelem őszintén.  –Mostanság a kételkedés marcangol. Ha egy olyan ember, mint Mc’Donald megússza és van rá szemernyi esély mindig, akkor semmit sem ér a mi munkánk.

Ian:
– Elég bizonyíték van ellene, még a legjobb ügyvédek sem tudják kihozni őt. De Mc’Donald félék mindig lesznek. Mindenesetre mielőtt döntést hozol alaposan gondold át. Én ìgy is, úgy is támogatni foglak benne. Mit csinálnál szívesen, ha nem rendőr lennél?

Erik:
– Nem tudom, nem gondolkodtam még rajta. Csak… azt hiszem, nem akarom folytatni. Talán magánnyomozóként vagy testőrként. Fogalmam sincs. Esetleg biztonsági szakember. Tényleg nem gondolkodtam.

Ian:
– Van időnk, nem kell elsietni semmit. Csupán azt akartam, hogy tudd melletted vagyok, bármit is szeretnél majd később. Az enyém vagy így is, úgy is, már nem menekülsz – mosolygok rá gyengéden.

Erik:
– Nos, kedves rabtartóm, ideje, hogy megálljunk és meg vacsorázzunk. Van itt egy pofásnak tűnő útmenti büfé. Valószínűleg sorozatgyilkosok és szökött rabok tartják fenn, kamionosoknak és kurváknak. Bemenjünk?

Ian:
– Bemehetünk, elvégre megvédesz, nem igaz? – ugratom.
Mikor megáll ki is szállok. Egy kicsit elgémberedtem ezért nyújtózok egyet. Előveszem a fehér botomat, úgy indulok el Erik oldalán.
– Mit gondolsz a hamburger sült krumplival ehető lesz itt?

Erik:
– Szerintem nem lesz rosszabb, mint máshol. – Nevetek fel és kézen fogva bevezetem. – Egy lépéssel jobbra. Vigyázz az ajtóval – súgom neki.

Ian:
Sikeresen bejutunk és egy asztalt is találunk magunknak. A padlót linóleum borítja, ezt érzem a bot segítségével, a székek régi bőr borításúak. Mióta megnyitott a hely itt nem volt felújítás. – Nagyon retro a hely – súgom halkan.

Erik:
– Az. Minden szörnyű piros és fehér. A pincérnő is borzalmasan néz ki – súgom oda. – Ugyanezeket a színeket viseli. A feje vörös a ruhája fehér – próbálom kicsit enyhíteni az előbbi feszültséget.

Ian:
Halkan elnevetem magam, s az asztal közepe felé nyúlok, ahova az ilyen helyeken az étlapokat teszik. Most is ott van, így elveszem s egy mozdulattal Eriknek adom.
– Rád bízom, hogy valami ehetőt rendelj nekem, kedvesem. Kicsit nosztalgikus a hely. Anno fiatalon sokat jártam ilyen helyekre. Volt olyan is, ami verekedéssel végződött. Persze kék-zöld fejjel, de én győztem. szinte mindegyik bunyóban.

Erik:
– Mit szólsz a tojáshoz és a szalonnához? Azt nem lehet elrontani. Ha túléljük még legurítunk egy festékmaró feketét.
Amikor rábólint kérek még két narancslevet is mellé, remélve nem pusztulunk el semmi étel nyavajától. A könyökömre támaszkodva pislogok körül lustán. – Három, vágó súly feletti kamionsofőr a fejébe vette, hogy feleszi az itteni készleteket. Nem kell félni, hogy meghallanak. A hajukból kiindulva egy tonna zsír van a fülükben is. Lentebb egy motorosnak keleltti magát egy molylepke, mert legjobb indulattal sem hasonlít egy általunk ismert éjjeli pillangóra. Lentebb középkorú fitalal nő pislog ránk, a férje feje mellett. Nem túl csinos, de van két eleven gyerek, két roszcsont fiú. Még öt vagy hat év és már a mi pályánkon játszanak. Az apjuk valószínűleg valami unalmas fráter, nincs tekintélye a fiúk előtt. Szóval nincs nagy élet. A szakácsot jobb, ha nem látod. Egy borotvált majmon kevesebb a szőr, mint dzsungelharcos barátunkon. Nos, azt hiszem nagyjából ennyi – észre sem veszem, hogy a kinyújtott tenyerébe köröket rajzolgatok.

Ian:
– Igen hatásos a leírásod – mosolygok. – Teljesen el tudom képzelni a képet, amit elmondtál. S az lep meg. hogy nincs senki, aki készen lenne belekötni két melegbe. Nem mintha hiányozna, de az ilyen helyeknek általában velejárója az ilyesmi. A két srácot sajnálom, kárba megy az életük. Ha hajszálat találsz az ételemben, ne szólj róla, vagy csak vedd ki. Remélem, hogy csak hajszál lesz.
Összezárom tenyeren a keze körül, majd fordítva a dolgon most én rajzolok köröket az ő tenyerébe.
– Én verekedős gyerek voltam. Hasonló izgága gyerek, mint az általad említett kettő kölyök itt. Sok nyugtalanság feszült bennem s ha valaki rosszul nézett rám ütöttem. Apám sérülése után volt ez. Észre sem vettem akkor, de olyan kezdtem lenni, mint ő.

Erik:
Mondandóján felnevetek.
– Igazából a motoros ürge fixirozott egy kicsit, de azt hiszem a farka előnyt élvez az eszével szemben. De már nem vagy olyan, mint ő. Tanultál az életből. Fejlődtél. De őket hamarabb beszippantja az utca, mint hogy megmenekülhetnének.
Elhúzom a kezem és hátradőlők. A két tányér hangosan koppanva landol az asztalunkon, mellettük a kávék és a narancslevek.
– A kávét egyszer újratöltethetik – szólal meg a pincérnő. – Kérnek még valamit?
– Nem, köszönjük. – Amint elment, elhúzom az ételt Ian elől és a szalonnát háromba vágom. – Elvágtam a szalonnát. Ezt még így is elég lesz megenni – nevetek fel.

Ian: – Köszönöm, akkor gondolom nagy adagot kaptunk.
Mikor visszaadja a tányért felveszem a kést s a villát majd lassan megfontoltan enni kezdek.
– Tanultam az igaz, de csak mert képbe került valaki, aki rávilágított arra, hogy mit csinálok. Apámmal utána még jobban eltávolodtunk egymástól, s utoljára még megpróbáltam a katonaságot nem sok sikerrel. De mindegy is, már elmúlt.
Meglepően ehető az étel, nem számítottam rá, hogy meg is esszük, amit rendeltünk.

Erik:
– Még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy mi a baj a katonasággal. Miért nem jött be? A rendszer? Csak a kötelező tanulási sorkatonai szolgálatot csináltam végig, de nem volt vele bajom. Utána áttértem a rendőrségre, mert motiváltabb voltam abban, hogy itthon tartsak rendet, mint egy idegen országban.

Ian:
– Az alapot én is megcsináltam, az még viselhető volt. De akkoriban válogattak ki belőlünk egy csapatot, amit kiküldtek külföldre utánpótlásnak. Tudod a háborúknak, amiket vívunk nincs semmi értelme. Nem kérte senki, hogy menjünk és bombázzuk le a hazáját. Ahogy nem kérték az itteni katonák sem, hadd menjenek meghalni. A kinti harcok nem arról szólnak, hogy ezáltal megvédjük a hazát. Köze sincs hozzá. A hazát s az embereket a rendőrök védik meg minden erejükkel. A katonák ott kint csupán eszközök, amik azt a célt szolgálják, hogy elvehessünk valamit, ami nekünk nincs meg. S persze nem adják puszira, így aztán harcolunk. Fél évet voltam kint, majd leszereltek engedetlenségért. Nem vagyok túl jó amerikai, nemigaz?

Erik:
– Mert nem értesz egyet a jelenlegi politikai nézetekkel? Hát vannak nálad sokkal borzalmasabb emberek is. Talán az jó amerikai, aki gyerekeket gyilkol, csak mert kiszolgálta a magáét máshol? Ne beszélj butaságot, Ian. Biztos vagyok benne, hogy ha a hazánkat kellene védeni, akkor nagyon is jó amerikai lennél.

Ian:
– Ha megtámadnának minket első lennék, hogy megvédjem az országunkat. De nyilván nem fognak, elég nehézkes lenne kivitelezni egy támadást, jó nem lehetetlen, de nem is a legkönnyebb. Nos, ezért ért véget a pályafutásom, mint katona. Néha még beszélek a srácokkal akikkel anno kint voltam. Egyet-kettőt meg is mentettem közülük, már leszereltek ők is, de képtelenek a nyugodt életre. De hagyjuk is, nem vidám téma ez. – Hallom, hogy nyílik az ajtó, nagy hangú alakok jönnek be, úgy vonulnak, mintha övék lenne a hely. Lépteik szabálytalanok, ittak már eleget, mielőtt ide jöttek. – Jó asztaltársaság jött – mondom halkan, iróniával teli hangon.

Erik:
– Igen, ők a társaság krémje – mosolyodom el és óvatosan hátrébb húzodom, hogy ne nézzenek minket egy párnak. Nem szégyellem őt, csak nincs kedvem a túl hangos konfliktusokhoz. Most rejtőzünk.

Ian:
Befejezem az evést s hátradölök, botomat elrejtem, mert ebbe is képesek lennének belekötni. Kényelmesen hátradőlök, úgy figyelek. Zsebemből elő varázsolok egy napszemüveget s felveszem. Így nem látszik homályos, fókusztalan szemem.
– Várjunk egy kicsit, aztán fizessünk és menjünk. Remélem nem lesz balhé – mondom halkan.

Erik:
– Szerintem nem lesz gond ha nyugton maradunk. – Jelzek a pincérnőnek. – Még egy kávét kérnék, és a kollégám is. Aztán fizetnék. Legyen szíves ezt is számolni!

Ian:
– Rendben, azonnal hozom.
– Nem szeretnék balhét, bár a kávé már önmagában elég ahhoz, hogy valaki balhézni akarjon. Nem vagyok benne biztos, hogy kávéból főzik ezt a mérget.

Erik:
– Én sem, de remélem nem kever minket bajba. A francba – látom, ahogy kiszúrnak magunknak minket. Már el is indulnak felénk. Látom, hogy a vezérbika bőszen töri a fejét valami ócska süket dumán.

Ian:
– Remek, más sem hiányzott a napomból – fintorodok el.
– Hé, ti buzik vagytok, mi? Láttam, amikor bejöttünk, hogy egymás kezét taperoltátok. Nem tűrünk meg ilyeneket itt. Móresre tanítalak titeket, hogy tudjátok hol a helyetek.
– Látod…ez a legnagyobb baj. Hogy a katonáknak, azt mondják a hazát védik. S tisztelet a kivételnek, a haza emberei ilyen söpredékböl állnak, mint ez itt. Melyik katona ne hasonlana meg ettől? Mi nem akarunk balhét. Megisszuk a kávénkat, fizetünk és már itt sem vagyunk, rendben? Pár perc türelem s már nem is rontjuk tovább itt a levegőt.

Erik:
– Csak nem képzeled, hogy lelépsz innen, buzikám. Majd, ha jól el magyaráztam neked, hogy az ilyen férgek, mint te nem kellenek ide, mifelénk.
– Kérlek, Ian, majd én. Ha csak nem akarod kiélni magad.

Ian:
– Rendben, Erik, rád bízom őket.
– Ha, azt hiszed, hogy ez a nyápic elég lesz ahhoz, hogy legyőzzön minket? Nagyon el vagy tévedve, te kis pondró.
– Pondró… látod, egyre csak visszafejlődünk. Hova fogunk így jutni? – kérdezem, hangomból csöpög a gúny. Nem kéne mondanom semmit, pláne nem tovább hergelni őket.

Erik:
– Elnézést, megkérhetem a fiatalembereket, hogy ne inzultálják Rosvelt nyomozót és engem. Nem tettünk semmi rosszat. Csak egy hivatalos ügyben járunk el, és megálltunk bekapni pár falatot. Legyenek olyan jók és fizetek maguknak egy sört.

Ian:
– Pff…buzi zsernyákok… Menjenek a francba innen. Ez a mi területünk. Semmi keresnivalójuk itt.
Azzal a nagyképű fülét-farkát behúzva el is megy.
– Sajnálom, nem tettem hozzá a dologhoz. Fizessünk és menjünk, rendben?

Erik:
– Nem is kellett. Elég, hogy megúsztuk nagyobb balhé nélkül.
A pincérnőhöz lépek és fizetek.
– Kísérjelek az ajtóhoz, vagy elég, ha elmondom?

Ian:
– Megjegyeztem hol van, köszönöm.
Együtt megyünk ki s visszaülünk az autóba majd indulunk is tovább.
– Mennyi idő mire elérjük a várost, ahol letesszük a kocsit?

Erik:
– Úgy három óra. Ott alhatnánk az éjszaka hátralévő részében. Ha neked is megfelel. Hajnalba pedig elindulhatunk.

Ian:
– Jó lesz, pihenned is kell így természetesen ott alszunk a városban.
A maradék három órát átbeszélgetjük s mikor beérünk a városba egyből egy szállást keresünk éjszakára. Érzem, hogy Erik fáradt, akkor is, ha nem mondja. Fontos, hogy pihenjen.

Erik:
– Na kincsem, én elmegyek zuhanyozni. Az ajtótól jobbra van az ágy négy lépésnyire, a szokásos felszereltséggel. Az ajtóval szemben van a fürdő. Belépve jobbra van a klotyó, mellette a zuhanyfülke és nekik szemben a kézmosó. Kihúzom a villany melegítőt, mert bár jó meleget csinál, a zuhanyzóval szemben kibaszott veszélyes. Szólj, ha kell valami – ezzel elvonulok fürdeni. Biztos vagyok benne, hogy Ian boldogulni fog.

Ian:
Nyugodtan körbe járok és felfedezem, mi hol van. Mire Erik végez én is megjegyzek mindent a szobában. Ahogy kijön, én megyek el zuhanyozni. Itt is felfedezek mindent, majd gyorsan lefürdök. Ahogy kész vagyok visszamegyek a szobába és leülök az ágyra.
– Megmasszírozzam a hátad? Napok óta vezetsz, biztosan be vannak görcsölve az izmaid.

Erik:
– Az bizony jól esne, de neked is pihenned kéne, mert már késő van és igen hamar itt a hajnal. Korán szeretnék elindulni, hogy ne keltsünk túl nagy feltűnést, amikor elhagyjuk ezt a helyet. Még reggel beviszem a kocsit a zárt parkolóba. A hölgy azt mondta, hogy náluk maradhat, heti húsz dolcsiért megoldja, hogy ne tűnjön fel senkinek.

Ian:
– Nekem elég lesz az a pár óra. Na, gyere ide.
Hasra fordítom, majd a fenekére ülök. Felhajtom a pólót, amit felvett s finoman elkezdem kimasszirozni merev vállait.

Erik:
Érzem, ahogy finoman kimaszírozza belőlem a merevséget. Nem tart soká, míg elalszom ügyes ujjai alatt. Reggel hozzá bújva ébredek. Nem tudom, mi az, ami felkelt, de valami felébreszt. Finoman megbököm Iant is. Az ő képességei még jobbak, mint az enyémek. Ha én keltettem fel, akkor csak rosszat álmodhattam.

Ian:
Megfogom a kezét s megszoritom ezzel tudatva vele, hogy fent vagyok.
– Mennünk kell, rossz érzésem van, gyorsan szedd össze a cuccainkat, én addig figyelek, hogy ne jöjjön be a szobába senki – súgom a fülébe. Felkelek s magamra kapom a nadrágomat, fegyverem már a kezemben s az ajtóra tapasztom a fülem. Hallok pár embert erre közeledni, de egyelőre nem tudom megmondani, mi a szándékuk.

Erik:
Némán felöltözök és a fegyverem nekem is a kezembe kerül, amikor elhúzom az ajtótól félre a biztonságba, hogy ha ezek a majmok betörik, akkor fejbe ne kólintsák.

Ian:
– Szerintem csak az éttermi vitézek – mondom halkan. – Gondolom, azt hiszik, ha meglepnek, akkor el bírnak velünk. Csapjuk le őket és menjünk is tovább.
Mintegy végszóra kivágódik az ajtó s az egyik neki is esik Eriknek. Én is kapok egyet, de fegyveraggyal könnyedén hatástalanítom. Mozdulataim pontosak, most nem félek, mert ezek a fickók nem veszélyesek. Álmomból felkeltve is el tudok bánni velük. Erikről nem is beszélve.

Erik:
Némi dulakodás után a hét bátor a földön szunyókál hatastalanitva.
– El sem hiszem, hogy három órát vezettek, hogy minket meggyepáljanak. Idióták – sóhajtok fel.

Ian:
– Nem tartozik a fő képességeik közé a gondolkodás erénye. – Magamhoz húzom Eriket s megcsókolom majd kisietünk a szállodából. – Most merre? Te vagy az idegen vezető – mosolygok rá.

Erik:
– Erre – fogom meg a kezét és elindulunk kifelé a városból. – Remélem tényleg jól bírod a túrát.
Alig három óra gyaloglással elérjük az utolsó nyomát a civilizációnak. Egy parkolót.
– Itt pihenjünk kicsit vagy kibírod még pár mérföldet egy tisztásig?

Ian:
– Mehetünk, jól vagyok. Szólok, ha nem bírom, vagy ilyesmi, de most még nyugodtan mehetünk tovább.
Erik kezét fogva nyugodt, de ruganyos léptekkel megyek tovább, amerre vezet. Néha aprókat botlok, mert egyenetlen a talaj, de nem zavar, mert a szerelmem mellettem van s támogat.

Erik:
Újabb egy óra kell a tisztásig.
– Innen nehezebb lesz. Letérünk a túra ösvényről. Anyámékért helikopter jött. Szóval nekik könnyebb volt.

Ian:
– Az jó. Liz erős kislány, de nem bírt volna ilyan nehéz utat gyalog. Csak mondd, mi van előttünk és nem lesz baj. Akkor sem, ha meredekebb lesz az út vagy mászni kell. Elvégezted a katonai alapkiképzést, úgy irányíts és minden rendben lesz.

Erik:
Megölelem. A fák itt nem ítélkeznek.
– Gratulálok. Elnyelt téged a Yellowstoni Nemzeti Park. Itt kutatja Yamada a szupervulkánt. Ő hisz benne. Nekem ez elég. Csak ne mond neki, hogy nem létezik, mert utána örökös kiselőadásba kezd. Amúgy jó fej.

Ian:
– Rendben, tartani fogom a számat. Ha vigyáz anyádra és Lizre tőlem bármilyen szuper vulkánt kutathat, lelkesen fogok bólogatni minden magyarázatára – nevetem el magam.

Erik:
– Nem lesz egyszerű terep, de szólj és megoldjuk. Itt egy szendvics. – Nyújtom neki át és magam is beleharapok egybe. – Ha jól haladunk estére elérjük a házat.

Ian:
Elveszem s enni kezdem a szendvicset, amit adott.
– Rendben, megleszek.
Menet közben esszük meg a szendvicseket. Óvatosan tapogatom magam előtt az utat, de figyelek rá, hogy jó tempóban menjek. Ha túl lassan megyek sosem érünk oda. Erik szól, ha nehéz terephez érünk, s segít, hogy azon is végig tudjak menni.

Erik&Yama:
Jobb tempóban haladunk, mint gondoltam, így némi küzdelem után elérkezünk Yamada-san otthonos lakókocsi rengetegéhez. Ezek nem látszanak a légifelvételeken, mert a kormány nem akarja, hogy a nép és az erre tévedő turisták aggódni kezdjenek.
– Ki vagy, idegen?
– Hello, Yama. Erik vagyok. Mennyire vagyunk a kitöréstől?
– Erik! De jó. Liz! Vendégek jöttek!
– Erik bácsi… Ian bácsi?

Ian:
Liz felé fordulok. Elindulok felé majd megtorpanok.
– Ne haragudj, de egy gonosz ember miatt, azt mondtuk neked, hogy halott vagyok. Amint tudtam, jöttem Erikkel utánatok, hogy elmondjam élek. Bizonytalanul állok, nem tudom, hogy fog reagálni a kislány.

Erik&Yama&Liz:
– Elfutott, a kocsik mögött lesz. Ott az a magas fa. Oda mászott, ha sirdogálni akart.
– Majd én megyek. Menj be, Ian.
A kezébe nyomom a táskám.
– Kösz, Yama, hogy vigyáztál rájuk. Hálás vagyok.
Elindulok és leülök a fa alá.
– Tudod, nem szívesen hazudtam neked. De muszáj volt. Olyan gonosz emberrel álltunk szemben, aki nem állt volna le és megölt volna mindannyiunkat. Ha lett volna időnk, beavattunk volna téged is. Sajnos egy kósza lehetőséget kellett megragadnunk, hogy megbüntessük azt az embert, aki bántotta Ian bácsit.
– Aki miatt ilyen lett?
– Igen. Ez az ember volt érte a felelős. Azért mondtuk, hogy halott, hogy téged és édesanyámat ne bántsanak. Mert ti vagytok a legfontosabbak az életünkben. – Egy darabig hallgatok. – Mit gondolsz, meg tudsz nekünk bocsátani?
Hallom, ahogy kúszik lefelé a fáról.
– Neked nem. Megígérted, hogy segítesz! De Ian bácsival beszélek – szipogja halkan a kislány.
– Rendben.

Ian:
Nyugtalanul megyek be a házba, Erik anyja rögtön ott terem és karon fog.
– Tudom, hogy szükséges volt ez, de a kislány most nagyon összetört. Remélem képes lesz kiheverni.
– Köszönöm, hogy vigyázott rá, örökké hálás leszek magának.
Hallom, mikor bejönnek s aggódva fordulok feléjük. Érzem Erik szomorúságát, Liz ingadozó érzelmeit.
– Liz… nem tudom mit mondhatnék. Nincs erre mentség, s nem is keresek. Bántottalak téged, pedig sosem állt szándékomban. Meg tudsz nekem valaha bocsátani?
– Csak, ha nem csinálsz ilyet többé – szalad oda hozzá sírva.
– Nem teszek, nem én.
Letérdelek elé és szorosan ölelem magamhoz.
Fáj a szívem a kislányért, azért a szenvedésért, amit el kellett viselnie. Együtt sírunk a kislánnyal, ringatom őt a karjaimban, míg csak álomba nem sírja magát. Rekedten szólalok meg, miután elaludt.
– Hol van a szobája? Vele szeretnék maradni, nem akarom, hogy felébredve ne találjon maga mellett.

Folytatása következik…