Ian&Erik

Ian:
Megsimítom a karját, ahogy elfekszik az ágyon, majd felkelek és nedves törlőkendővel megtisztogatom. Később kellemetlen lenne neki, hogy így ragad. Magam is rendbe teszem, aztán mellé fekszem és átölelem, hajába puszilok.
– Szeretlek, Erik – súgom a fülébe. – Aludjunk amíg lehet.

Erik:
Elkap a bágyadtság, hagyom, hogy kényeztessen és megtisztítson. Félálomban vagyok már, amikor vissza fekszik mellém. Hozzábújok és behunyom a szemem. A szívem, akárcsak az övé, még mindig hevesen kalimpál, valahol a tudatom peremén felbukkan Liz neve kósza gondolatként, de már képtelen vagyok rá fókuszálni. Nem tűnik lényegesnek, halk hangja simogatóan érinti meg szavaival a lelkem.
– Én is szeretlek – motyogom neki és elalszom.

Ian:
Még fent vagyok egy darabig, fáradt vagyok, de nem tudok aludni. Hajnalban nyom el az álom csak, de rá nemsokára jön is Liz, aki egyszerűen csak befurakszik mellém, szerencsére van rajtunk takaró és csak az ágy szélére fekszik fel mellém, de így meg Eriket nyomjuk agyon. Felkelek s Lizt a karomba véve visszamegyek az ő lakókocsijába. Lefektetem és mellé ülve haját cirógatom.
– Rosszat álmodtál?
– Igen, eltűntél Ian bácsi, és Erik bácsi sem volt sehol. Féltem – motyogja Liz.
– Itt vagyok, minden rendben – puszilom meg.

Erik:
Észreveszem a mozgolódást, de nem kelek fel. Ian majd visszajön, ha már Liznek nincs rá szüksége. Végül hajnalban gatyát húzok és a takarómba bugyolálva átmegyek a másik kocsiba, Ian után.

Ian:
Lizzel sokáig beszélgetünk, mire visszaalszik. Én pedig kiülök a levegőre. Jól esik ez a hajnali csend, kicsit hűvös van, de most még ez is jól esik.

Erik:
A kocsi előtt lelek rá. Nem szólok, csak leülök és hozzábújok, majd alszok tovább. Bárhol, ahol ő van jó nekem.

Ian:
Elmosolyodok, ahogy hozzám bújik és alszik tovább. Hogy kényelmesebb legyen neki az ölembe veszem, fejét mellkasomra fektetem. Szuszogása elálmosít így lassan én is elszenderülök.

Erik:
Arra ébredek, hogy fázom. Bágyadtan pislogok a nappali fényben.
A faszért alszunk a napon? – motyogom és feltápászkodtam róla, majd a karomba véve visszaviszem a szobánkba. Betakarom és visszabújok mellé, hogy visszaszenderedjek még egy kicsit.

Ian:
Motyogok valamit s még jobban magamhoz ölelem. Fogalmam sincs mikor ébredek fel teljesen, de Erik mellettem van, így annyira nem is érdekel. Nyújtózok egyet s Erik karját cirógatom..

Erik:
– Jó reggelt – motyogom kásás hangon, de jószerevel még mindig alszok.

Ian:
– Aludj még – morgom és magamhoz ölelve nem engedem, hogy megmozduljon.

Erik:
Hozzáfúrom a fejem és visszaalszom. Mikor felkelek, fogalmam sincs mennyi idő múlva, még mindig mellettem fekszik.
– Jó reggelt, szerelmem – suttogom ajkára.

Ian:
– Jó reggelt, szívem. Elnézést, hogy ilyen mozgalmas éjszakád volt. Mit gondolsz, van még egy kis időnk?- csókolom meg lágyan.

Erik:
A motoszkálást halva felsóhajtok.
– Aligha hiszem – lassan megfordulok. – Nem is csoda, már nyolc is elmúlt. Gyere csak be, Liz.

Ian&Liz:
– Nem akarok zavarni…
– Gyere Liz , nem zavarsz. Elférsz itt az ágyon velünk.
– Akkor, rendben – nevet fel Liz és már mászik is közénk. – Jól aludtatok? Én nagyon jól, bár egyszer azt hiszem átjöttem.

Erik:
– Igen, de Ian visszavitt az ágyikódba. Semmi baj. Bármikor átjöhetsz, ha úgy érzed, rendben? – átölelem kettejüket és úgy cirógatom meg Ian arcát

Ian&Liz:
– Erik csiklandós – súgom Liz fülébe. – Lebirkózzuk?
– Igen!
Liz lelkesen támadásba is lendül. Erik hasára ül és csikizni kezdi az oldalát.

Erik:
Felkiáltok és vergődni kezdek.
– Ne… Elég… Na, várj csak – kacagom, hogy a könnyem is potyog. Én is próbálom őket megcsikizni, hogy kiszabadulhassak.

Ian:
Én is csikizni kezdem Eriket, nem engedem, hogy szabaduljon. Csak akkor hagyjuk abba, amikor már mindhárman teljesen kifulladtunk.

Erik:
Hangosan kapkodok a levegőért, ahogy a párnák közt kócosan heverek. Az én új családom. Szeretetteljesen cirógatom meg Liz kipirult arcát.
– Mi lenne, ha én és Ian lezuhanyoznánk, te pedig megsúgnád anyunak, hogy Ian bácsi tojást szeretne reggelizni, meg Erik bácsi is. Liz természetesen kaphat egy nagy adag palacsintát, ha szeretne.

Liz&Ian:
– Megmondom. Tényleg szólíthatom nagyinak? Anyu szülei már nem élnek, apu meg nem beszél velük. Lehet az anyukád a nagymamám?
Meglepetten hallgatok, nem gondoltam volna, hogy Liz megkérdezi.

Erik:
– Szerintem nem lesz kifogása. Ennél szebb unokája nem is lehetne. Kérdezd meg tőle bátran – mosolygok rá. Ahhoz nincs bátorságom, hogy megkérdezzem, hogy engem szeretne e apának hívni. Túl törékeny a béke köztünk egyenlőre.

Liz&Ian:
– Megyek is, fürödjetek le gyorsan!
Liz ezzel el is szalad. Megköszörülöm a torkom.
– Nos, azt hiszem, ezzel hivatalosan is a családunk részei vagytok. Nincs menekvés, se neked, se anyukádnak.
Felkelek az ágyból és összeszedem a fürdős cuccainkat, majd Eriket a karomba kapva indulok el vele zuhanyozni.
– Reggeli után beszélek anyukáddal. Épp ideje, hogy elkérjem a kezed tőle – puszilom meg.

Erik:
– Nem hiszem, hogy menekülnöm kéne – vonok vállat. – Szeretlek, Ian. Bármit is teszel vagy gondolsz, tőlem már soha többé nem szabadulsz meg. Miért cipelsz mindig? Van nekem lábam is.

Ian:
– Mert szeretlek a karomban tartani. Jó érzés, hogy megtehetem. Ráadásul könnyű vagy, alig van súlyod. Nem is értem, hogy bírsz el engem. Bár izmosnak izmos vagy, de semmi súlyod nincs.
Odaérünk a zuhanyhoz és leteszem őt. Együtt kezdünk fürödni.

Erik:
– Ezt értem, de ez itt a lakókocsiból ki-be járkálva elég hajmeresztő mutatvány. Gondolom te kicsit jobban bírod, mert nem zavar a látvány – csipek bele a fenekébe.

Ian:
Erre felnevetek és lefröcskölöm vízzel.
– Igen, sok esetben előny, hogy nem látok. Amíg még itt vagyunk nem viszlek mindenhová jó? Nem akarom, hogy kellemetlenül érezd magad.

Erik:
– Csak a lakókocsi lépcsőket mellőzzük, oké? – Kicsit hercegnősen érzem magam a sok cipelés miatt, de egyébként titkon nagyon élvezem a rengeteg figyelmet, amit kapok.

Ian:
– Rendben, a lépcsőket akkor mellőzöm. Inkább az én hercegem vagy. A hercegem, akire számíthatok és aki számíthat rám. Minden téren – csókolom meg puhán.

Erik:
– Bármikor, bármiben – viszonzom nyaka köré fonva a karom. – De most el kell kezdenünk a fürdést, különben lassúnak minősülünk és Liz visszajön.

Ian:
– Ez igaz, kínos lenne, ha ránk nyitná az ajtót.
Mindketten gyorsan befejezzük a fürdést, aztán megyünk is reggelizni. Liz már épp készült értünk indulni, de ahogy meglát minket, elmosolyodik.
– Ideje volt, Ian bácsi, Erik bácsi.

Erik:
– Mondtam – súgom oda Eriknek. – Nos, itt vagyunk – mosolygok rá anyura és Lizre. – Pusztítsuk el azt a nagy kupac tojást és bacont.

Ian:
Mind nekilátunk jóízűen enni s el is pusztítunk mindent, amit Erik anyukája készített. Reggeli után félre hívom az asszonyt.
– Szeretnék Önnel beszélni, igazából kérni szeretnék. A fia, Erik kezét szeretném elkérni Öntől. Szeretni fogom, vigyázni rá. Boldoggá teszem őt.

Erik:
Lizzel nekilátunk elmosogatni. A mosogatószer habját ráragasztom az orrára, miközben kisebb darabokat törölgeti.
– Habhercegnő – ugratom. – Szeretnéd, ha egy család lennénk?

Ian&Clara&Liz:
– Nem túl korai ez? Alig néhány hete ismeritek egymást és a körülmények sem voltak a legjobbak. Ne érts félre, kedvellek és Liz édes nagyon, de nem akarom, hogy a fiam sérüljön.
– Nem fog, szeretem őt, még senki iránt nem éreztem így. Szeretném, ha rám bízná őt.
– Rendben, értékelem, hogy megkérdeztél, elkérted őt tőlem. Kérlek, nagyon vigyázz rá.
– Úgy lesz, asszonyom.

Liz Erikre néz:
– Egy család? De ha visszamegyünk, nekem haza kell mennem anyuhoz. Nem tudnék veletek lakni.

Erik:
– De, ha Ian bacsival maradok a párjaként, akkor én is a családotokhoz fogok tartozni. Nemde?

Ian&Liz:
– De igen, akkor is Erik bácsinak kell hívjalak? Olyan hosszú – fintorodik el Liz. – Ian bácsi szeret téged, ezt látom rajta. Senkivel sem bánt így, mint veled. Még azzal a pasassal sem, akivel a balesete előtt volt együtt. Sok mindent tudok ám – húzza ki magát büszkén. – Hogy szólítsalak majd?

Erik:
– Mit szólnál az Erikhez simán? Végül is egy családot alkotunk majd – úgy érzem korán van még az örökbefogadás felvetésére. Hiszen még Ian tervei is csak tervek. Ennek is eljön az ideje. – Anyu mit szólt a nagyizáshoz?

Liz:
– Meglepődött, de aztán meg sírt egy kicsit. Azt hittem, azért mert megbántottam vele. De azt mondta, hogy örül neki és csak meghatódott. Ez ilyen felnőttes dolog, hogy sírtok, ha boldogok vagytok?

Erik:
– Igen. Majd te is megtapasztalod, ha annyira boldog leszel, hogy szét akar vetni az öröm és a nevetés már nem elég, akkor könnyezni fogsz.

Liz:
– Ez furcsa, nem logikus. Én akkor sírok, ha szomorú vagyok vagy fáj valamim. Na jó, amikor megláttam Ian bácsit, akkor a boldogságtól sírtam. De csak akkor egyszer. Ti felnőttek bonyolultak vagytok. Szerintem mi gyerekek egyszerűbben vagyunk bekötve.

Erik:
– Szerintem ez nem beköttötség kérdése. Csak mi többet látunk bizonyos dolgokból, mint ti. Ami nem baj, mert semmi szükség rá, hogy olyan bonyolult életet éljetek, mint mi. Elég nektek a tudományokkal megbirkózni.

Liz&Ian:
– Nem akarok iskolába menni. Szeretek tanulni, de csak ha nem kényszerítenek rá. Ráadásul, már tudom amit elsőben megtanulnak. Mit fogok én csinálni? Erik…én okos lány vagyok, tötymögjek a többiekkel?
Erre a kijelentésre érek oda és meglepetten felvonom a szemöldököm.
– Miről folyik a társalgás?

Erik:
– Szerintem inkább használd ki azt, hogy tudsz már olyan dolgokat, amiket ők még nem, találd ki, hogy mi szeretnél tenni és találd ki, hogy mi az, ami igazán nagyon érdekel. A csillagászat? A szakácstudomány? A vulkanológia? Aztán tanulj. Tanulj meg mindent, amit csak szeretnél és tudsz. Ne foglalkozz vele, hogy te többet tudsz. Neked van eszed ahhoz, hogy bármi lehess. Űrhajós, tudós, háziasszony. Bármi.

Ian:
– Akkor is, ha a többiek mást mondanak? Tudod, amit a múltkor mondtam… Biztos nincs baj velem?
Erre a kérdésre mérges leszek. Mégis ki mondott ilyet Liznek? Megszólalnék, de érzem, hogy Erik nem helyeselné, így inkább rá bízom ezt.

Erik:
– Biztos. Te egy nagyon okos kislány vagy – sóhajtok fel. – Ne hagyd hogy mások mondják meg mit tegyél. Legyenek olyanok, akiktől elfogadsz tanácsot, de ne hagyd, hogy mások eldöntsék ki vagy.

Ian:
– Rendben, ne haragudj, már egyszer elmondtad ezt. Nem kellett volna felhoznom. Liz vállára teszem a kezem és magamhoz ölelem. – Annyiszor kérdezel meg valamit ahányszor csak akarsz. Nincs semmi baj kicsi lány.

Erik:
– Iannal értek egyet. Nem baj, ha többször is beszélünk valamiről. Tedd fel a kérdésed mindig. Erre való a család.

Liz:
– Az jó. Mit csinálunk ma? Jó lenne, ha nemsokára visszamehetnénk a városba. Szeretek itt lenni, de hiányzik is Ian bácsi háza. És Shadow-t is otthagytuk. Szerintetek jól van?

Erik:
– Biztos vagyok benne. Shadow okos állat. Hamarosan megtudjuk, hogy mi a helyzet. Holnap lemegyünk. Szóval, ma ráérünk. Mit szeretnél csinálni, Liz?

Liz:
– Sétálunk? Szeretnék rajzolni is. Meg írni, mert a szépírás nem megy. Nézhetünk mesét is, vagy meséljetek nekem. Nem is tudom… Nekem jó, amíg veletek vagyok.

Erik:
– Mit szólnál, ha elmennénk kirándulni és gyűjtenénk faleveleket meg kereg lenyomatokat? Utána meg azzal színeznénk?

Liz&Ian:
– Rendben, jó móka lenne. De, Ian bácsit figyelnünk kell, hogy ne kóboroljon el. Utána megint kereshetjük. – Bosszúsan sóhajtok fel erre.
– Nyakörvet nem akarsz rám rakni, te lány?
– Azt Erikre bízom – szemtelenkedik a lány.

Erik:
– Ez nem is rossz ötlet – kacsintok Lizre. – Menj készülj össze.

Liz&Ian:
– Mindjárt jövök, addig legyetek jók!
Liz ezzel el is szalad.
– Nem rossz ötlet, hm? – vonom fel a szemöldököm. – Elboldogulok egyedül is – közlöm bosszúsan.

Erik:
Átkarolom és hozzá nyomom az orrom a nyakához.
– Szerintem szexin hangzik. Nem vagyok vadulós fajta, de azért, be kell lásd van benne valami. – Ajkammal végig cirógatom a nyakát.

Ian:
Megremegek és mérgem is elszáll. Képtelen vagyok sokáig haragudni rá.
– Ha ennyire tetszik a gondolat, egyszer talán felveszek egyet. De ezt ne csináld, mert kényelmetlen lesz a kis túránk.
Nehezen, de elhúzódok tőle s megköszörülöm a torkom. – Nem is mondtam még, anyukád áldását adta, csak arra kért, hogy vigyázzak rád. – Zavartan álldogálok előtte s kicsit oldalra döntöm a fejem. – Boldoggá foglak tenni, ezt megígérhetem. Biztos fogunk veszekedni, de kibékülünk mindig.

Erik:
– Remélem is. – Mosolyogva nézem, mert irtó cuki így. – Nem akarom, hogy egyfolytában ugyanazt fújjuk. Legyen velemeny különbség, ha kell. Veled meg a viták is jók lehetnek.
– Kész vagyok.
– Mindjárt én is, csak rakok el még egy kis ebédnek valót, és innivalót. Addig hozz egy szalmakalapot. Meleg lesz ma.

Ian&Liz:
– Hozok máris! Erikkel megyek és segítek neki ebédet elpakolni.
– Érdekes lehet? A rendőrségen mindig azt mondták, hogy jobb, ha nem veszekednek velem. Mindenki szerint ijesztő vagyok. Buksz a mogorva és ijesztő pasikra?

Erik:
– Egy kulturált vita nagyon is jót tesz a kapcsolatnak. Egy elfajult veszekedés…. nos láttuk párszor hova vezet. Erre az útra nem lépnénk. Rád bukom. Ők nem ismernek téged.

Ian:
– Az biztos, soha nem csinálom ugyanazt, mint az apám. Szerencsém van hogy ez így van.
Odahajolok hozzá és a nyakába csókolok. – Jól hangzik kimondva, hogy rám buksz. Tetszik. Én pedig határozottan rád bukom, kedvesem – súgom a fülébe.

Erik:
– De a kedveskedésedre csak annyit tudok mondani, hogy kényelmetlen túra. – kuncogom és megpuszilom a száját. – Menjünk.
Sokáig kószálunk Lizzel, aki mindenféle gizgazt és virágot begyűjt, ami megtetszik neki. Később Iant vázának használva színes krétával papírra satírozzuk a fák törzsének mintáját.

Ian:
A túra jól esik, s mikor Liz elégnek ítéli a begyűjtött növényeket visszamegyünk. Amíg ök egy-egy valamit satíroznak, addig én tartom a többi gizgazt.
– Szép legyen ám, otthon majd kirakjuk.

Erik & Liz:
– Igenis – vágjuk rá Lizzel és a vízfestéket elővéve színesre festett levél lenyomatokat keszitünk a fatörzsmintas papirokra.

Ian:
Élvezem ezt a kis szórakozást velük, még ha én csak a váza szerepét is töltöm be. Mikor mindent kivesznek a kezemből, elnyúlok a földön és élvezem a nap sugarait.

Erik:
Az egész napot elvacakoljuk, megesszük a szendvicset és megmutatom Liznek, hogy csináljon kompozíciót a valóságban. Tobozból és gallyakból csinálunk kompozíciót Ian számára.
– Ez a tiéd, Ian bácsi. Óvatosan.

Ian:
Felülök és kitapogatom, amit nekem csináltak. Óvatosan, hogy ne tegyem tönkre.
– Nagyon szép lett, Liz – mosolyodok el. – Erik… ah… mindegy, nincs nálunk telefon lefényképezni. Ezt is kitehettük volna otthon.

Erik:
– Természetesen hazavisszük, hisz Liz neked készítette. Majd óvatosan becsomagoljuk, hogy ne érhesse baj.

Ian&Liz:
– Ez így jó lesz. Legalább mindig megérinthetem és így láthatom, amit Liz nekem csinált.
Megölelem és megpuszilom Lizt.
– Szeretlek, kicsi lány.
– Én is téged, Ian bácsi.

Erik:
Meghatódva nézem őket. Egész nap szorgosan kereste ezeket az összeillő darabokat. Rengeteg munkát fektetett bele és én csak a nehezebb technikai megoldásokat segítettem neki megcsinálni.

Ian:
– Liz, lehet, hogy korai, de szeretnék tőled megkérdezni valamit. Mit szólnál ha velem és Erikkel élnél? Anyukádat akkor látod, amikor csak szeretnéd, de velünk élnél. Hivatalosan, jogilag én és Erik lennénk… a szüleid. Persze édesanyád attól az anyukád maradna.

Erik&Liz:
Liz leül Ian melle és komoly szemmel tanulmányozza.
– Azt hiszem jó lenne, de nem hiszem, hogy anya megengedi – sóhajt fel. Majdnem felkuncogok.
– Azért érdemes megpróbálni, nem?ű

Ian&Liz:
– De! Azt hiszem, érdemes lenne, szívesen élnék veletek.
– Mi is veled kicsi lány. Ha visszamentünk beszélek anyukáddal, de ez nem kényszer neked sem. Ugye tudod?
– Tudom Ian bácsi, de én szeretném… ti… az rossz, hogy Eriket jobban szeretem, mint aput? Pedig még nem is van velünk olyan régóta.

Erik:
– Azt hiszem, ez nem rossz. Nekem semmiképp. De azt tudod, hogy sosem leszek az apukád. De legalább annyira, ha nem jobban, szeretnék vigyázni rád és törődni veled.

Foytatása következik….