Ian&Erik

Kirándulás….

Erik:
– Adj még egy percet, hogy összeszedjem magam, mert teljesen kocsonyásítottál – kuncogom.
Összekaparom magam, amint képes vagyok rá, és ingatag lábakon kimászok a vízből. Leülök a kád szélére és úgy nyújtom felé a törölközőt.

Ian:
Én is kiszállok a kádból, elveszem tőle a törölközőt, belebugyolálom, majd felkapom és a szobába viszem. Lefektetem az ágyra, s én is mellé bújok. Rögtön magamhoz húzom, mert úgy érzem muszáj, hogy érintkezzen a bőrünk.
 – Szeretlek így kínozni, gyönyörrel felkorbácsolni a vágyaid annyira, hogy remegj s könyörögj – cirógatom a hátát.

Erik:
– Nagyon szeretem, ahogy velem bánsz. Szeretem, ahogy kényeztetsz és amilyen gyengéd vagy velem. A gondoskodó éned. Bár, néha hiányzik az öntudatos, morgós zsarum is – kuncogom.

Ian:
– Azt hiszem, majd előjön még a te morgós zsarud is. De jelenleg nehezemre esik morcosnak lenni, mikor itt vagy velem. Szerintem eleget kapsz majd abból az énemből, ha együtt élünk és valami nem tetszik. Még az is lehet, hogy az agyadra fogok menni – puszilom meg a vállát.

Erik:
– Szeretem a morgós oldalad is. Szerintem nagyon menő voltál, még ha bosszantó is.

Ian:
– Akkor majd igyekszem, hogy ne szenvedj hiányt a morgós oldalamból sem. Meddig szeretnél a városban maradni? A tárgyalást meg akarod várni?

Erik:
– Igen. Le akarom zárni végleg. Aztán van ötletem arra is, hova mehetnénk. De azt ráérünk megvitatni, ha miénk Liz felügyeleti joga. Illetve a tiéd.

Ian:
– Akkor, amíg te a tárgyalás végét várod, én elindítom a kérelmet Liz felügyeleti jogára, bár jobban szeretném, ha megtudnánk beszélni a nővéremmel a dolgot.

Erik:
– Azt hiszem, az én jelenlétem, ebben nem sokat segít – sóhajtok fel.
Mellkasára hajtom a fejem és hallgatom a szívverését. A puha meleg beburkol és én szép lassan elszunnyadok.

Ian:
Örülök, hogy elaludt, ráfér a pihenés, még holnap is sokat fog vezetni. Lassan én is elalszok, s nem is ébredek meg, egészen reggelig. Erik még nyugodtan alszik hozzám simulva, ezért nem mozdulok, csak pihengetek még mellette.

Erik:
Amikor megébredek nem nyitom ki a szemem azonnal. Inkább élvezem az engem körülölelő karok erős szorítását. Egyenletes sima légzését, mely a karom simogatja minden alkalommal. Fenekemhez nyomódó reggeli merevedését. Kicsit hozzá dörzsölőm magam, miközben beszívom finom, fás illatát, ami keveredik az alvás és az izzadság illatával, valami különlegesen izgalmas egyveleget hozva létre.

Ian:
– Szóval felébredtél s máris incselkedsz? – simítok végig a hátán. Nyakába temetem az arcom s mélyen beszívom az illatát. – Nem tudom, hogy vagy vele, de én elég éhes vagyok. Milyen reggelit akarsz enni?

Erik:
– Valami kiadósat, sok fehérjével – fordulok meg a karjai közt vigyorogva. A lábamat összefűzőm az övével, hogy közelebb húzzam magamhoz. – Mi lenne, ha rendelnénk magunknak egy isteni reggelit, valami férfiasat. Imádom a palacsintád, de nekem egy héten hét napot, kicsit sokszor van. – Nevetek fel.
– Mondjuk legyen rántotta és bacon. Neked megfelel? Utána meg jöhet a fehérje – nyomom merev ölem az övéhez. – Aztán pedig szundikálhatunk egy kicsit – orrom hegyével megbököm az övét.

Ian:
– Határozottan remek ötletnek tartom. Elintézem a reggelit, mindjárt jövök – csókolom meg.
Felkelek s a telefonhoz lépek, hogy megrendeljem a reggelinket, s hogy hozzák is fel. Nagyjából fél óra és hozzák is. Addig vissza telepszek Erik mellé.
– Fél óra és ehetünk is – puszilom meg.

Erik:
– Akkor van egy fél óránk – csúsztatom végig a mellkasán a kezem, hogy kezembe vegyem a merevedését. – Imádom a reggeli szexet. Szerintem semmi sem tud ennyire vérserkentő lenni – lecsúszok a combjai közé és a számmal kezdem kényeztetni.

Ian:
Hangosan felnyögök erre s a lepedőbe markolok.
– Én is szeretem, ah… nagyon jól csinálod – sóhajtok fel. Még épp csak elkezdte, de csípőm önkéntelenül lökődik felé, hogy még jobban kényeztessen.

Erik:
Hagyom mélyebbre csúszni és gyorsabban, keményebben kezdem szopni. A combját és hasat cirógatom, míg másik kezemmel a heréit kezdem kényeztetni.

Ian:
Magamról elfeledkezve rekedten sóhajtozva élvezem a kényeztetését. Máskor is jó volt vele, de most először engedem el magam ennyire. Hihetetlenül élvezem s végül a hajába túrva masszírozom a fejbőrét.

Erik:
Felnyögök a finom érzésre, hogy ujjai masszíroznak. Egészen addig kényeztetem, amíg már nem sok van neki hátra, majd fölé mászok és lassan magamba csúsztatom. Felnyögök az érzéstől, ahogy kitölt.

Ian:
Majdnem elmegyek attól, hogy magába fogad. Csípőjére csúsztatom a kezem s megszorítom egy kicsit.
– Nem kellett volna tágítani előbb? – nyögöm ki rekedten. Nehéz megállnom, hogy ne mozogjak, de nem akarok neki megint fájdalmat okozni.

Erik:
– Nem – sóhajtok fel és hozzá hajolva szenvedélyes csókba vonom őt miközben várom, hogy ellazuljon feszes testem. Érzem, ahogy megérint és olyan jól esik. Eleresztem ajkát és felegyenesedve előbb lássam es kicsiket majd egyre hevesebben kezdek mozogni rajta.

Ian:
Érzem, mikor lazul el teljesen, s akkor magam alá fordítom. Megtámaszkodok felette, és ajkára tapadva hevesen mozgok benne. Lábai rögtön átkarolják a csípőmet.
– Remek érzés, hogy ennyire élvezed minden szeretkezésünket – súgom a fülébe.

Erik:
– Ah… mindent megadsz, amire szüksh… gem van – zihálva kapaszkodok a vállába és máris érzem, ahogy fellángol bennem a mindent elemésztő gyönyör lángja. Egyik kezemmel közénk nyúlok és lusta mozdulattal érintem magam. Nem igazán az izgatás a célja, hanem inkább az érintés érzése.

Ian:
Folyamatosan prosztatáját ingerlem s közben ott érintem testét, ahol csak tudom. Csókolom bőrét, mely puha és ízletes. Számba veszem bimbóját s kényeztetni kezdem, mindig akkor szívom meg, mikor mélyre hatolok benne.

Erik:
Teljesen kikészít, ahogy kényeztet. Szinte felkiáltani sincs időm úgy élvezek el. Kirobban belőlem a gyönyör és Ian nevét kiáltva, feszül meg körülötte a testem, amitől csak még intenzívebb lesz a gyönyör.

Ian:
Ahogy elélvez s körém szorul én is elmegyek egy mély hördüléssel. Az erő szinte teljesen elhagyja a testem, így csak arra futja, hogy mellé feküdjek s magamhoz ölelve cirógassam a hátát.

Erik:
Izzadtan, csapzottan és kimerülten bújok hozzá, de nagyon nagyon kielégítve.
– Arra gondoltam ma tehetnénk egy kis kerülőt. Kirándulhatnánk egyet.

Ian:
– Rendben, merre szeretnél menni? Van valami konkrét, amit látni akarsz? Közben meg hozzák a reggelit így felkelek, a derekam köré tekerek valamit s átveszem a pincértől aki felhozta. Adok neki egy kis borravalót is majd a megpakolt zsúrkocsit az ágyhoz tolom. – A reggeli előállt, kedvesem.

Erik:
– Nincs konkrét célom, de úgy is el akartál vinni túrázni. Szóval, ha felkeltünk keresünk egy kellemes ösvényt és utána sétálunk rajta egy nagyot. De ha neked Liz fontosabb a sétánál, akkor mehetünk oda is….

Ian:
– Látni akarom, fontos ő is és te is. Túrázunk, aztán pedig megyünk hozzá. Ez így rendben van? – Az ajkához tartok egy villányi ételt s várom, hogy elvegye.

Erik:
– Rendben – kicsit önzőnek érzem magam. De tudom, hogy csak ez a napom van, mielőtt apát csinál belőlem. Most kell kiélvezzem, hogy csak kettesben vagyunk.

Ian:
– Akkor ezt megbeszéltük. De nem kényszer Liz. Nem kell vállalnod, ha nem akarod. Ha pedig mégis szeretnéd, akkor megtaláljuk a módját, hogy kettesben is tudjunk lenni. – Nekilátok a reggelinek s még szerencse, hogy sokat kértem. Mire jól lakok a felhozott étel több mint felét megeszem.

Erik:
– Liz nem kényszer, csupán szerettem volna némi időt veled tölteni, mielőtt apát csinálsz belőlem. – Mondom ki iménti gondolataim. – Boldog vagyok, mert lesz egy lányunk, de… nekem csak rövid idő jutott eddig a szerelemből. Ezt akartam kicsit meghosszabbítani. Tudom, hogy nem akarsz semmire sem kényszeríteni – lelkesen lapátolom be a maradék kajám.

Ian:
– Gondoskodni fogok róla, hogy még sok jusson belőlem neked. Mit szólnál, ha minden héten lenne egy nap, ami csak a miénk? Nem biztos, hogy mindig összejönne, de akkor bepótoljuk, legközelebb. Nekem is épp oly kevés idő jutott belőled, mint neked belőlem.

Erik:
– Nos, ez jól hangzik. Ki tudok békülni a dologgal. Számomra fontos – még, ha kicsit önzőn hangzik is, hogy legyen közös és saját időnk is. De ugyanilyen fontos a család is. Nem lesz könnyű egyensúlyt teremtenünk, de szeretném, ha megpróbálnánk.

Ian:
– Ez nem önzőség, természetes, hogy szeretnél kettesben is lenni velem. Jóllaktál? Elvigyelek zuhanyozni? Oh, viszont, ha nehezebb terepen megyünk végig fognod kell a kezemet. Lehet, fárasztó lesz majd számodra.

Erik:
– Nem kell vinni. Azt hiszem, menni fog. Elég volt a reggeli. Köszönöm. Megörültél, el sem engedném a kezed a túra alatt

Ian:
– Rendben, nem voltam, mióta nem látok, így nem tudom, milyen lesz. Teljesen rád leszek utalva, kedvesem, szóval vigyázz rám, rendben? Olyan lesz, mintha kisgyerekkel mennél túrázni – nevetek magamon.

Erik:
– Nem vagy te olyan elveszett lélek – nevetek fel.
Igyekszem minél többet hangosan nevetni, hogy ne maradjon ki belőle, hisz a mosolyom nem látja. Ez valahogy öntudatlanul vetődik fel bennem.

Ian:
– Az igaz, mindenesetre számítok rád, kedvesem. Tényleg ez foglalkoztat egy ideje. Fehér a bőröd ugye? Mert én fehérnek képzelem. Puha és ez hülyén hangzik, de jó íze van a bőrödnek. Ezért úgy gondolom, hogy fehér.

Erik:
– Ha arra gondolsz, hogy a fehér rasszhoz tartozom, a válaszom: igen. De most amúgy is világosabb, mert a nyár meg előttünk áll. Remélem, idén lesz lehetőségem egy kicsit lebarnulni. Nálad kicsit világosabb a bőröm színe. Mit szeretnél csinálni, ha helyreállt az életünk? Valamiből élni kell majd. Nem mondom, hogy rosszul állok, de nem nevezném magam gazdagnak.

Ian:
– Ne érts félre, az sem zavarna, ha más rasszhoz tartozol. Én …na jó, ezt inkább megtartom magamnak. – Közben elmegyünk lezuhanyozni s gyorsan megfürdetjük egymást. – Nekem nos…nem a leglegálisabb munkám van, Freddel együtt. Miután kiszuperáltak a rendőrségtől a helyi FBI igazgató megkeresett minket, hogy legyünk informátorok. Mindketten többet tudunk kideríteni, mint ők. Szóval ez csinálom, jól fizet és félre tenni is tudtam belőle. Gondolom a költözés az nem fog tetszeni nekik, de majd megbékélnek. Nem tudom, ezen kívül mit tudnék csinálni. Még nem gondolkodtam rajta. Az anyai nagyim fél éve halt meg, nem tudtam elmenni a temetésére, de az ügyvédje felkeresett. Mindenét rám hagyta. Én voltam az egyetlen élő rokona. Ha lesz időm, azzal is foglalkozni kéne. Rá kéne néznem a házra. Vidéken van nyugodt környéken. Eljönnél majd velem?

Erik:
– Mi lenne, ha összeszednénk Lizt és megnéznénk? – Érdeklődöm, mert izgalmasnak hangzik, még jobban megismerni őt.
Amikor elkészülünk elhajtok a parkolóhoz és egy vizet magunkhoz véve, kezét megfogva elindulunk az egyszerű parki ösvényen. Belekarolva lassabban haladunk, de sokkal jobban esik a séta. – Látnod kellene. Gyönyörű. Van itt rengeteg tölgy és kőris. Ez már nagyon csendes. Figyeld, nem hallani, csak a madarak csicsergését. Hallod ezt a kopogó hangot? Figyelj… most! Tőlünk húsz lépésnyire van egy hatalmas fenyő. Annak a törzsét kopogtatja. – Mesélem el amit látok, majd csendben bandukolunk kicsit.

Ian:
Jól esik, hogy elmondja, mit lát. Az illatok és a hangok igy is sok mindent elmondanak, de a látványt nem lehet überelni. A maradék érzékeim nem adják meg a képet, amit látnom kéne. Önkéntelenül is megfeszülök ettől.
– Rendben, akkor visszafelé, ha lesz időnk elmegyünk. Ha nem akkor meg majd akkor, ha lezártuk a városban az ügyeinket.

Erik:
– Rendben. Lazíts. Nem hagylak magadra. Várj! Figyelj csak mit hallasz?
Előttünk egy kisebb patak csobog, vidáman énekelve keresztbe. Még hal is van benne.
– Nos?

Ian:
– Ezzel nincs baj, hallom, hogy mi van előttünk… A francba… A városban nem zavart ennyire. Az bánt, hogy nem látom Lizt és téged, de a városban alapvetően elvagyok. Kevés szép dolog van a városban. Túlteszem magam rajta, és kész… De itt kint… Régen szerettem túrázni. Még olyan is volt, hogy pár napig sátraztam, valami vadon mélyén. Láttam! Most meg nem… Ne haragudj, persze hálás vagyok, hogy élek, főleg mióta megismertelek. De… Ez egy állandó frusztráció, ami mindig bennem van. Most meg… Elrontottam a sétát. Ne haragudj, általában elég jól visszafogom magam. Az orvos is azt mondta, hogy ez az érzés meg fog maradni. Annyit tehetek csak, hogy kontrollálom. Sajnálom – szorítom meg a kezét, majd elengedem s pár lépésre eltávolodok tőle. Nem merek jobban, mert nem ismerem a terepet. Szánalmas, hogy ennyire félek, s most látja ezt Erik is.

Erik:
– Várj! Megmutatom, hogy te is láthasd. Gyere – alig pár lépés kell csak visszafelé és máris a fakopáncsos fánál vagyunk. A kis kopáncs most dermedten figyel. – Csak maradj csendben és ne mozdulj.
Amikor újra a kopácsolásba kezd a madár, megfogom a kezét és a fa derekára simítom, majd segítek, hogy az arcát is hozza tudja érinteni. Bár nem láthatja, de ha erősen koncentrál talán fel tudja idézni a megfelelő képet.

Ian:
Meglep amit csinál, s ezért önkéntelenül is figyelni kezdek. Érzem a fakopáncs által keltett rezgéseket a fán. Halványan, de felidéződik bennem a kép a madárról és a fáról. Sokáig úgy maradok majd óvatosan ellépek.
– Tudod az a legijesztőbb, hogy a fejemben minden halványodik. A fény, amit látok, semmire sem elég. Halvány pacák csak. Az emlékek a fejemben pedig lassan kopnak, fakulnak. Ha mind eltűnik csak a sötétség lesz a fejemben. Nem akarom, hogy ez megtörténjen, érted?

Erik:
– Nem fog megtörténni. Felidézzük az emlékeket, hogy ne tűnjenek el. Ez a fenyő magas. Hosszú, sötétzöld levelekkel és kívül fakóbarna belül vörösesbarna törzzsel – megfogom az ujjait és finoman végig vezetem a törzsén. – Próbáld az érzéshez kötni a képet. Mint a madár hanghoz a fakopáncsot. Nehéz, de most mindent átkötünk benned, hogy megmaradjanak az emlékek. Na? Emlékszel a fára? Naaaaagyon magasra nőnek és akár tíz centis tűlevél párok is nőnek rajta. Ilyenek – lejjebb húzok egy friss hajtást és odateszem a kezét. – Bocsi, ha megszúr. Lassan, ne kapkodj. Ennek van az a hosszú, karcsú toboza, aminek a levélkéi igen vékonyak, csak a magot képesek bent tartani.

Ian:
Teljesen meghat, amit csinál. Nem gondoltam, hogy ezt fogja tenni. Talán valahol azt vártam itt hagy, ha elmondom neki ezt. Lehunyom a szemem, hogy ne zavarjon az a kevés fény, amit látok és teljesen a tapintásra fókuszálok. Az érzésre, amit az ujjaimon keresztül érzek a megmaradt képre az elmémben, hogy ez egy fenyőfa, a jellegzetes illatra, ami a fából árad. Lassan megnyugszok, csendesül zaklatott szívverésem.
– Köszönöm – szólalok meg rekedten. – Ez nagyon sokat jelent nekem, hogy ezt teszed.

Erik:
– Csak ennyit tudok tenni. Az juttatta eszembe, hogy azt mondtad a városra jobban emlékszel. Biztos azért, mert azok az ingerek minden nap érnek. A tűzoltók, mentők és rendőrök szirénái, az éttermek és boltok illatai. Talán csak többet kell kijárni a termeszetbe, hogy ne felejtsd el – felelem. – Nem sokat tudok arról, milyen az állapotod, de igyekszem mindenben segíteni – magam fele fordítom és alaposan megcsókolom. – Hogy el ne felejts – kuncogom.

Ian:
– Sosem akarlak elfelejteni téged. – Szorosan magamhoz ölelem majd a karomba kapom s nevetve, megkönnyebbülten forgok vele, míg el nem szédülök, s akkor az előbbi fenyő fának támasztva a hátam állok meg. – Minden nappal egyre jobban szeretlek. A nagymamám házában van valami, amiért feltétlen el kell mennünk majd. De ha tetszeni fog neked, oda is költözhetünk. Majd kialakul még idővel – puszilom meg.

Erik:
– Remélem, egy csendes, kertes ház, ahol Liz boldogan nőhet fel – adok neki egy cuppanós puszit és a nyakába temetem az arcom. – Nem hagyom, hogy elfeledd a világot, csak azt a felét, ami fájdalmat okozott neked. Bár azt nehezebb lesz, mint gondoltam.

Ian:
– Amíg velem vagy, nem lesz baj. A vakságom mindig olyan dolog lesz, ami emlékeztet arra, ami történt, de már itt vagy, hogy ellen súlyozd ezt. Mióta megjelentél az életemben felfordult az életem, de egyáltalán nem bánom. Cserfes manó vagy, aki belopta magát az életembe.

Erik:
– Manó? – Csípek az oldalába. – Akkora vagyok, mint te – nevetni kezdek, és beleharapok a fülébe. – Nos, menjünk, nézzük meg a patakot és azt a rozzant fahidat?

Ian:
– Megnézhetjük, ha beleesel, majd kihúzlak. Vagy még jobban össze vizezlek. Meglátom melyik lesz jobban kedvemre – cirógatom meg az oldalát. Elindulunk a patak felé s most már kicsit nyugodtabb vagyok. Képes megnyugtatni, mikor feldúlt vagyok, ez még senkinek sem sikerült igazán.

Erik:
Egyfolytába jártatom a szám, megmutatva neki, mi van körülöttünk és hagyom, hogy megérintsen fűt, fát, virágot. A patak mellé érve, leülök a fűbe. Lehúzom magam mellé. Kellemesen odasüt a nap.

Ian:
– Köszönöm, hogy elmondtad, mi van körülöttünk. Olyan szépen mondtad, hogy kicsit olyan volt, mintha látnék. – Óvatosan előre csúszok egy kicsit, míg el nem érem a vizet. A tenyerembe veszek egy kicsit s lefröcskölöm vele Eriket.

Erik:
– Hé, ezt most miért? – nevetek fel és előre csúszva viszonzom a szívességet. – Hogy ne csak én élvezzem a tavaszt! – Újra lefröcskölöm, majd elkapom és a fűbe döntöm. – Hello, kismadár. Elkaptalak. Semmi rémült csipogás? – zihálva kapkodom a levegőt az előbbi játékos nevetgélés után.

Ian:
– Rémült? Félnem kéne tőled? – Magam alá fordítom és elkezdem csikizni. Nem kegyelmezek neki, egyátalán. Addig csikizem, amíg csak szusz van bennünk.

Erik:
Majdnem bepisilek a vihogástól. Úgy viselkedünk, mint két idétlen tinédzser, de egyszerűen annyira jól esik, hogy elmondani sem tudom. Magamhoz ölelem és hallgatom kapkodó lélegzetvételeit, miközben én is próbálok megnyugodni és lelassítani a lélegzetem.
– Csodás itt, veled.

Ian:
– Veled is, de nem gondoltam, hogy ennyire csikis vagy. Én egyáltalán nem vagyok csikis. Ki is próbálhatod, ha akarod. – Mellé heveredek, mert kicsit elfáradtam a csikizésben. Megfogom a kezét s egyszerűen csak élvezem ezt a pillanatot itt vele.

Erik:
– Szóval, nem te voltál, akit Liz egyszer, én kétszer gyűrtünk magunk alá csikizéssel? – mosolygok rá. – Hát ez van. Csikis vagyok. De nem olyan vészes.

Ian:
– Na jó, nem mindig vagyok csikis. Ha fel tudok rá készülni, akkor nem. Ahhoz a meglepetés ereje kell. Tetszik, hogy csikis vagy, legalább mindig meglephetlek vele.

Erik:
– Nem kedvelem annyira a dolgot. Zavar, hogy nem tudom befolyásolni. Az egyetlen dolog szinte, ami felett nincs uralmam.

Ian:
– Szinte? Mi a többi, ami felett nem tudsz uralkodni? Kíváncsivá tettél.
Felülök és ránézek, habár csak a körvonalaiból sejtem, hogy épp rá, jó esetben az arcát nézem.
– Van valami sötét titkod?

Erik:
– Csak sötét titkaim vannak – kuncogom és megcsókolom. – Majd megismered őket.

Ian:
– Rendben, türelmesen fogom várni, amíg elmondod nekem az összeset. Menjünk tovább vagy maradjunk itt? Biztos sok szép dolog van még a környéken, nem igaz?

Erik:
– Igen. Gyönyörű környék. Sétáljunk még, aztán menjünk vissza ebédelni. Utána, akár pár órán át vezethetek is. Mondjuk a következő városig. Mit gondolsz? – megvárom míg lehengeredik rólam, majd felállok és lesöpröm magamról a fűszálakat majd segítek neki is.

Ian:
– Rendben, ez így tökéletes lesz. Akkor vezess tovább, te kis manó, és mondd el, mit látsz. – Átölelem a derekát, úgy indulunk útnak megint, s Erik lágy hangon most is elmondja, amit lát.

Erik:
Elmesélem az összes levelet, bokrot, bozótot, amit látok, néha meg megmutatva egy virág illatát, vagy egy bokor leveleit. Már elmúlik dél, amikor vissza hajtunk a szállodához és a szemközti étterembe megyünk. Nem egy gyorsétkezde, de azért nem is a Hilton. Halkan elmókázgatok azon, hogy a korábban látott szárnyasokból milyen ételeket lehetne csinálni és ezzel felsorolom diszkréten az étlapot, hogy tudjon választani.

Ian:
Mire visszamegyünk elmúlik dél s az étteremben Erik halkan felolvassa nekem az étlapot.
– Nekem az áfonyával töltött csirkemell megfelelő lesz. Ásványvizet kérek hozzá, szénsavasat. Bár mind finomnak tűnik hangzás alapján. Mielőtt odaérünk anyukádhoz veszek valahol sütit és sok virágot. Szükségem lesz rá, ha azt akarom, hogy Liz megbocsásson, ezért a színjátékért. Te mit választasz?

Erik:
– Én azt hiszem, sima rántott csirkemellet. Most megelégszem valami egyszerűvel – intek a pincérek és leadjuk a rendelésünk. – Remélem élvezted a mai túrát és végül nem adod fel, mert imádtam veled sétálni.

Ian:
– Én is élveztem, miután rávettél, hogy élvezzem. Szívesen megyek máskor is túrázni veled. Sátorozhatunk is egyszer, amikor lesz időnk elmenni kettesben.

Erik:
– Ian, még ha el is feleded ezeket a képeket, mi sosem hagyunk egyedül a sötétben. Mindig veled leszünk. Rendben? – Fogom meg a kezét az asztalon keresztül.

Ian:
Megszorítom a kezét és elmosolyodok.
– Már tudom és ez nagyon sokat jelent nekem. – Mikor meghozzák az ételt, csendesen enni kezdek. Eddig észre sem vettem, milyen éhes vagyok. – Finom itt az étel, szerencsére. Már nem olyan félelmetes a sötétség lehetősége, mint eddig. Azért, mert itt vagy velem.

Erik:
– Ha szépen megkérsz, leszek a lovagod és bátran kiállok a sötétség ellen – látok neki az ételnek. Ízletes a széle ropogós és a salátám friss. – Valóban nagyon finom.

Ian:
– Lovag manó? Érdekes elképzelés, – nevetem el magam. – Van fehér lovad? Erős karod, pallosod, fenyegető? Páncélod, ami minden vésztől megóv? Ha igen, lehetsz a lovagom – nevetgélek.

Erik:
– Csak egy rozzant szolgálati verdám, egy csenevesz kardom és fene nagy büszkeségem. De ezt mind neked ajánlom.

Ian:
– Hát rendben, azt hiszem, ez az ajanlat is tökéletesen megfelel nekem. Tökéletes lovag vagy nekem. – Beszélgetve fejezzük be az ebédet, s miután rendezem a számlát elindulunk a következő városba. Erik zenét kapcsol, én meg énekelni kezdem. Nincs túl jó hangom, rekedt és mély, de néha szeretek énekelni. – Ha zavar abbahagyom, nem a legjobb az énekhangom.

Erik:
– Engem nem zavar. Jól énekelsz. Na jó, kicsit hamis, de engem tényleg nem zavar. Én sem vagyok épp egy Pavarotti – az út messze nyúlik előttünk, sötét csíkként mutatva az irányt, amerre mennünk kell a leendő családunk irányába.

Folytatása következik…